Színeváltozás, a város felett
És hirtelen felderül az arca. Megtelik élettel, derűvel, lendülettel. Fénnyel. Egy új színnel. Kikerekednek a szemei, tágra nyíltan mosolyog, ez már szinte huncut, örömteli vigyor, tele életbizalommal. És ez van mindahányszor csak visszakanyarodunk ahhoz a témához, ami ide hozta, egyéni állításra, és amire kamaszkora óta gyógyszert szed, hogy tompítsa. Mint aki életében először engedi meg magának, hogy ne a szomorúság, a búskomorság húzza lefelé, hanem az elfeledett, újra megtalált derű emelje.
Így tompítjuk magunkban az élet szabad áramlását, hogy jó fiúk és jó kislányok maradjunk, ahogy elvárja tőlünk a család, a vallás, a falu, a város. A nemzet, a szomszéd, a rádió-tévé. Stb.
Van akinél ez a színeváltozás másként mutatkozik. Aki inkább elkacagja, elvicceli, eldumcsizza a problémáit, annak a komolyság ül ki ilyenkor az arcára. A felnőtt ember méltóságteljes komolysága. Jelenléte, ereje. Aki életében először megengedi magának, hogy komolyan ránézzen önmagára és a helyzetére. Az arc megtelik erővel, jelenléttel, fénnyel - ez az a fény, amitől félünk, mert megszoktuk az árnyékot. Míg a szív ki nem nyílik, félelem van, utána pedig már: bátorság. Bátorság, vagyis félek, és mégis élek.
Egyre szűkebb és kisebb az a tér, ahol a lélek félelem nélkül megmutatkozhat. A zaj nemhogy csökkenne, tovább nő. A belső csendet nem a csend-applikáció fogja megteremteni bennünk, hanem ellenkezőleg. Az egyre több kihangosított telefonbeszélgetés nem a kapcsolódást szolgálják, hanem ellenkezőleg, a még mélyebb elszigetelődést. Egyre több és több ember nincs ott, ahol van. Nézz körbe magad körül. Azért nem hat meg senkit, hogy tőlünk pár kilométerre háborúban ölik egymást a férfiak, mert ha megállsz 10 percre bármelyik város központjában, látod, érzed, hogy a “háború” már nagyon régóta tart, és mindennapjaink szerves része. Megszoktuk.
A lélek, amikor egy ilyen világban találja önmagát, egyre nagyobb és nagyobb és durvább és durvább fallal védi meg magát. Miközben egyre inkább és egyre mélyebben vágyja az igaz meghittséget.
“A csend köre évenként tizenhárom és fél kilométerrel szűkül. Már nincs messze az idő, amikor a csend a földről tökéletesen eltűnik. Boldog lesz, akinek néha sikerül a Himalájában, vagy az óceánon félórás megnyugvásban részesülni. A meghittség köre egyre kisebb.” Hamvas Béla
Szeretettel várlak egyéni állításra néhány négyzetméteres csend-szigetembe, magasan a város felett, ránézni önmagadra és életed kihívásaira, mintáira, akadályaira. Hogy színeváltozzon az arc, derüljön a szív.
