Törpapa, Jupiter és a székely puhítószék
Az elmúlt hónapokban többször is láttam édesanyámat Kolozsvár utcáin. Többször mint szoktam általában. Talán a csoportos állításokra való készülődés mellékhatásaként. Persze nem ő az, hanem idős, öreg nénik, nők, asszonyok, akik valamivel rá emlékeztetnek. Az arca, az áll formája, a haja, a mozdulatai vagy egy gesztus, a lépései. A ritmusa. A félelmei, ettől az új világtól, ami körbevesz. És minden betöltődik, róla. Some glitch in the matrix. Főleg egy hirtelen gyász-impulzus, a hiány érzése - amivel egy gyerek tud az anyja után sírni. Aztán átvált az öröm érzésébe, hogy végre újra egy kicsit kapcsolódhatunk, így. Befelé. Világokon át. Mert már csak ez a fajta kapcsolódás maradt. Ez az amit olyan nehéz megérteni, amíg még élnek, a szüleink. Mármint azoknak, akiknek mélyen problémás a kapcsolatunk a szüleinkkel, ahogy nekem is volt - amíg éltek. Talán éppen ő üzen így nekem. Szeretettel, emlékeztetőül az örök anyai szeretetről. Ezeken a találkozásokon keresztül. Kolozsvár utcáin.
Ahol jövök-megyek mindennapjaimban, újra. Nézek ki az utcára az ablakon, és azt látom, hogy csak az csodálkozik azon, ami történik a világban, aki mindeddig aludt vagy fejte az eddigi helyzetet, s elvolt. Hezitálás nélkül és készségesen elvágjuk egymás torkát, csak azért mert te másként gondolod a dolgokat, mint én. Utána meg majd az utolsó csepp iható vízért.
Az első dolog, amit mondott nekem Wilfried Nelles, amikor kiültem mellé, az volt: “Te keménynek akarsz látszani, de igazából puha vagy.” Na, baszki, pont ez hiányzott nekem, a nagy főgórétól. A macsó bennem majd felrobbant. Hogy én egy puhapöcs vagyok. Aztán megnyugodtam - hiszen így van: szuperérzékeny vagyok. Mindig is az voltam. Nem mindegy minek nevezzük a dolgokat. A látszat csal. Bár tudok nagyon durva lenni, az is mindig csak azt szolgálja, hogy védjem az érzékenységet. A kemény külső védi a belső puhát. És az állításokban, terápiában is ezt csináljuk: puhítjuk az egót a szív körül. Ebben az értelemben a kliens széke: puhítószék.
Egyik legnagyobb örömöm egy ideje, hogy ülök a padon egy parkban vagy játszótéren, és örülök a napsütésnek. Nézelődök, majd behunyt szemmel hallgatom a hangtájat. Ha szerencsém van senki nem ordít éppen valami naggyon fontosat kihangosított videóhívásban. Nézem, ahogy jönnek-mennek az emberek, történetek, világok. Vágyak, félelmek. Életek. Kolozsváron nagyon klassz parkok vannak - nem mint Vásárhelyen.
Hálistennek nagyon hamar elfelejtem az állításokat, a történeteket. Különben pár napja vihettem volna haza magammal pl. az édesanyát, aki a kútba vetette magát. És hasonló nehezebbnél nehezebb sorsokat, fodrozódó traumákat. Nemrég nagyot kacagtam magamon, ahogy a kolozsvári csoportos állításon kiül mellém egy fiatal kliens, ismerős, de nem ugrik be honnan, meséli többek között, hogy volt egy egyéni állításon, azóta és annak hatására megkereste és megismerte a biológiai apját, gratulálok neki, és, mint szinte mindig, megkérdem, hogy kinél volt. Hát nálad, Vásárhelyen, válaszolja kacagva.
Nagyon nem mindegy, hogy kire bízod rá magad. Terápiában, szerelemben, szexben, barátságban, masszázsban, taxiban, piaci eladó termékeiben, bármiben.
A nagyon szkeptikus barátom kérdi az állítások kapcsán: hogy tudnak ilyen hülyék lenni az emberek, hogy mások előtt, csoportban képesek kitálalni a problémáikat?! Hangosan kacagok ezen, de a helyzet az, hogy a szkeptikusok kérdéseit szeretem a leginkább, mert rendesen szellemi-lelki erőt kell feszítsek, hogy pontosan tudjak nekik válaszolni, és így a saját szkeptikus énemmel is barátkozom egy kicsit. Hallgatok pár pillanatot, majd jön és mondom neki a választ: hát például tapintható a (kis)közösség gyógyító támogató hatása - legtöbbünknek már nincs ebben részünk a mindennapjainkban. Legtöbbünk magányos. Jól jön egy ilyen alkalmi, szinte tapintható család-pótló közösségi élmény. Másrészt meg pont ez az egyik fő varázsa az állításoknak: teljesen idegen személyek pontosan leképezik azt a személyt, akit képviselnek. Azt érzik vagy élik egy kis időre, amit az a másik érez. Ez a misztikus, csakis érezhető és elég nehezen magyarázható része az állításoknak. Együtt növünk fel, együtt ébredünk, lépésről lépésre.
A szakállam egyre fehérebb. Mikor tükörbe nézek, nem mindegy, hogy minek látom magamat, Törpapának vagy Jupiternek. A Törpapát én látom néha magamon egy ideje, a Jupitert Edó mondta, juttatta eszembe nemrég - nem véletlenül van a közös múltunk szoros része. S néha azért persze sikerül a közvetlen, gyógyító valóságot is meglátnom: csak egyszerűen Zsolt néz vissza rám a tükörből. Sütő Zsolt. Aki rá tud önmagára mosolyogni, csodálkozni.
Szeretettel várlak egyéni állításra személyesen és online egyaránt. Csoportos workshopra legközelebb Kolozsváron kerül sor június 14-én. Várom üzenetedet!
Facebook Messenger üzenetküldéshez kattints ide!
Tel/Whatsapp: +40751455145Tartsuk a kapcsolatot, iratkozz fel:
Youtube | Hírlevél | WhatsApp-csatorna | Facebook-csatorna
Facebook-oldal | Instagram-oldal
Spotify | AppleMusic
És bízd rá magad a lélekzetedre.
