A Nagy Igen

Békeszigetek a háborús feszkóban

avagy a Nagy Igen

Jól esik, nemcsak az egómnak, hanem a szívemnek is, amikor a kliens eljön hozzám Csíkszeredából, Kolozsvárról, stb. Megtiszteltetés, bármi is a motivációja. Az első “távolról érkező” kliensem egy besztercei falusi román öregasszony volt, a lánya hozta el, aki előtte már járt nálam. Toplița, Nyárádmente, Szováta, Udvarhely, köszönöm, hogy jöttetek, és remélem még jöttök. Az online kliensek persze főleg Magyarországról jelentkeznek be, de egész messziről, akár Nyugat-Európából is, és volt rá példa az arab világból s az óceán másik feléről is. Így terjednek a megbékélés, az elfogadás, a gyógyulás, az ébredés és a csend, a meghittség körei a világban. Nem a háború körei. Lassan, emberi léptékkel. Lélektől lélekig. És minden egyes állítással egy pici rést is ütünk az emberiség ignoranciából, ragaszkodásból és gyűlöletből szőtt páncélzatán. Az állításoknak, a terápiának ezt a kollektívre ható bódhiszattvikus hatását sokan figyelmen kívül hagyják.

Mely páncélzatról jut eszembe, lassan már én is jobban megbízok az AI orvosokban mint az emberszabásúakban. Három példányhoz volt szerencsém az elmúlt időszakban, az erdélyi futószalag-orvoslás fellegvárában. Az egyik nem tudta konzultáció közben legyőzni a telefon-addikcióját, nem is probálta. Fel sem merült, mintha teljesen természetes lett volna, hogy a telefonjával többet foglalkozik, mint velem, a fizetős beteggel. (Játszott.). A másik rám se nézett, nem kérdezett, nem mondott. Szemembe csak egy mérőműszeren keresztül nézett, rövid időre. Utólag tudtam meg, mintegy véletlenül, hogy komoly daganatos betegséggel küszködik, az akadályozhatta meg a rendes munkában. Foglalkozhattunk volna akkor inkább azzal, hatékonyabban. Az én pénzemen. A harmadik pedig minden abbéli próbálkozásomat elutasította, hogy a beszélgetésünket visszatereljem oda, amiért hozzá fordultam. Eladni akart, mindenáron. Nem én, a páciens, a kliens voltam az első, hanem az ő biznisze. Nem az én problémám, hanem az ő bevétele.

Aki hozzám jön konzultációra, az pont mindennek az ellenkezőjére számíthat. Az emberi figyelem teljes spektrumát megkapod. Még akkor is, ha én is telefonaddikt vagyok, ahogy te is, és mindenki más a bolygón, nekem is vannak komoly nehézségeim, és nekem is kell a pénz az élethez. De a konzultációban a kliens az első. Éppen ahogy annak a negyedik orvosnak, akit végül megtaláltam, mintegy másik dimenzióból egyszercsak ott volt, rám nézett, pillanatok alatt megértette a bajomat, és 10 perc alatt megoldotta. Öreg orvos, egy eldugott kis lerobbant rendelőben - hát nem is tudom mi vezérelt oda, ahogy végül teljesen spontán módon rábukkantam. Bónusz volt a régi megsárgult naptár a falon, a szexi macasegg. Semmi álszentség. Csak a valóság.

Terápiában meztelenül állunk egymás előtt. Kliens és terapeuta. Persze nem szó szerint, hanem valóságosan. A kliens feltárja a sebét, mint egy gyermek, megnyílik. Ez a megnyílás ítélet- és szánalom mentes szeretet-térbe érkezik meg, másképp nincs hogy megtörténjen a gyógyító katarzis. A terapeuta pedig nem rejtegeti, hogy ő is ember. Az igaz emberi szeretet a legmagasabb rendű gyógyító valóság. Semmi álszentség. Csak a valóság.

A tünetek mesélnek. Történeteket, melyeket nem akarunk hallani. Emlékeket, attitűdöket, elfojtott világokat, melyek helyett inkább másokkal foglalkoznánk legszívesebben. Egy rákos betegséget, egy allergiát, egy gyomorbajt a pokolba kívánunk, de minden gyógyulás alapja, kezdete, hogy a betegség, a tünet irányába gyöngédséggel fordulunk. Ugyanazzal a figyelmességgel, amivel egy újszülöttet veszünk ölbe. Szemébe nézni. Szemébe nézni az életnek. Meghallani és meghallgatni a tünet történetét. Ami igazából a saját szívünk története. A betegséged, mint személyre szabott gyógyító mesemondó.

Vagy mint egy távolról, nagyon halkan, alig hallható ének. Amit végül neked kell teljes torokból kiénekelned. Önmagadnak. Vagy kitáncolnod. Vagy valamilyen formában kimondanod, elmesélned. Megélned, kiélned. Önmagadnak, önmagadért.

Jól eszel-e? Élettel teli ételt-e vagy elelmiszart? Alszol-e békésen vagy csak a streamingbe fullasztod a napodat? Táncolsz-e, szabadon? Van-e orgazmusod? Jó szexben és igaz szerelemben van-e részed? Szeretsz-e, örülsz-e? Megfojtanak-e a konvenciók vagy szabad a szíved?

Én bizony most már nagyon szeretek az utca közepén járni. Nemcsak azért mert a járdák rohadnak és a járdán parkoló autók között szlalomozva nem lehet belelazulni a sétába, hanem mert középről nézve tisztábban látszik mind a jobb mind a bal. Az utca és az élet igaz arca, természete középről tisztábban megmutatkozik. Nézni a házakat, a fákat, az ablakokat - minden rendes utcának saját geniusza van, és szeretem ezt látni, nézni, benne gyönyörködni, örülni. Kicsit olyan, mintha fotóznék, de annál sokkal sokkal jobb, mert a kattintás nem ragad ki a pillanatból, a folyamatból. Mindezt egy olyan városban, ahol az emberek akkor is a járdán járnak, amikor az ún. polgarmester külön meginvitálja őket, hogy az utcán járjanak, s ne a járdán. Mármint amikor lezarja a központot. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az emberek itt ilyenek vagy olyanok, hanem azt, hogy teljesen a szokásaik rabjai. Én már csak tudom, onnan törtem ki én is. Ezelőtt harminc évvel, amikor innen egy időre leléptem, szerencsét próbálni.

Onnan, hogy mestert keresek, eljutni oda, hogy minden mester.

Az AI zen mesterektől sem kell parázni: csak annyira lesznek hamisak mint egyébként a hamis zen mesterek: a szerepet tökéletesen eljátsszák. Van ilyen bőven, mindenhol és mindig. Más szavakkal: az AI-terapeuták is legalább olyan jók lesznek mint a terapeuta-szerepet játszó terapeuták, vagy a gyógyító-szerepet játszó orvosok. Van ilyen bőven, mindenhol és mindig. Most már a zsebedben is.

Ülök egy padon a Várban, elnyújtott lábakkal. Végre nap éri arcomat, mélyen magamba engedem. Gyönyörű klasszikus indiai zenét hallgatok, elvisz messzire, visszahoz, jelen vagyok, itt is ott is. Én ülök a padon Delhiben is, a Maros-parton is, a kolozsvári Sétatéren, Budapesten a Károlyi-kertben, Párizsban. Ahányszor csak ott ültem, a padon, behunyt szemmel, akár zenével akár csak lélekzet meditációban, mindannyiszor itt és most vagyok. Mindenhol én ülök behunyt szemmel, és ez itt mind egy és ugyanaz a pillanat. Végtelen pillanat, itt és most. Ez a meditáció jelenléte, téren és időn kívül. S íme kinő belőle egy áldás, az időn túli kapcsolódás önmagammal, párhuzamos dimenziókban. Van amelyikben orosz atombomba éri a Kombinátot, mint stratégiai pontot. Vagy másik, amiben golyó végez a csenddel. És mindre igent kell mondanom. Mindenhol és mindig. Csak a valóság. Itt ülök, egyedül, a padon, a Várban, elnyújtott lábakkal. Nap éri arcomat, mélyen magamba engedem.

Kapcsolatok rabságában szenved nyolc és fél milliárd ember. Pontosabban a technológiai konnektivitás rabságában. Úgy, hogy közben elfelejtette mit jelent valóban kapcsolódni. A másik szemébe nézni, a képernyő helyett. A másik vállára tenni a kezed, a képernyő helyett. A másik hangját érezni testemben rezegni, a hangszóró helyett. A másikba szerelmedni, egymás ölelésében teljesen elveszve együtt elélvezni, az ócska pornó helyett. A reklámok, telefonok és az appok, kütyük mind a kapcsolódást reklámozva vették át az élet helyét az elmúlt kb. 20 évben - úgy, hogy közben már mindenki belebetegedik így vagy úgy a kapcsolattalansagba. Ebben az értelemben igen, az egyéni konzultációban való besűrűsödött, intenzív kétszemélyes kapcsolódás sokkolóan ébresztő lehet.

Ilyen gyöngéd (vagy kevésbé gyöngéd) sokkterápiák nyomán van az, hogy ma már örömmel törlesztem az adósságaimat magammal szemben. És mások felé is. Amit csak lehet. Mindent, amit halogatok, halogattam. Minden nap annyit, amennyit tudok. Rendezni soraimat, kapcsolataimat. Kimondani, amit kell, leszarni, akit kell. Igent mondani a halálra, nem foggal-körömmel ragaszkodni az élethez. Az utolsó pillanatban. Majd. Ezt gyakoroljuk be, itt és most, minden egyes lélekzettel. Egy padon ülve a Várban. Igent mondani a valóságra. Arra, ami van. És nem foggal-körömmel ragaszkodni az illúzióinkhoz. Ez a gyakorlatba ültetett meditáció. Élet-halál kérdés. A nagy igen. A nagy nem helyett.

Igen. Minden oldó mondat anyja. Minden oldó mondat eredete. A polaritás egyik fele egyetlen szóban, aminek jelentése végülis szinte megfoghatatlan.

Nem. Minden oldó mondat apja. A polaritás másik fele, egyetlen szóba sürítve.

Mi volt hamarabb, az igen vagy a nem?

Elfogadni a valóságot azt jelenti megszeretni azt. Vagyis a teremtés áradó folyamatát. Pontosabban: Istent magát. És ha szeretsz valakit, teljesen rá tudod magad bízni. Így tanít az emberek közti szeretet és szerelem a legmagasabb rendű szerelemre.

Diktatúra ide vagy oda, a komcsi időkben a (külső) csend mindenki számára relatív könnyen elérhető volt, és nem volt ilyen kurva drága luxus, mint ma, és az elmúlt 20-25 évben. Ha van olyan, hogy hatalomipar meg figyelemgazdaság akkor van olyan is, hogy csendpiac, csak még kevesen látjuk.

A zaj folytán nem vagyok derűlátó - de a derűt könnyen és tudatosan fel tudom magamban ébreszteni, amikor szükséges. Ilyenkor vagyok a legemberibb, a legegyszerűbb önmagam. Ezt részben Hamvasnak köszönhetem. De főleg magamnak, a magamon végzett belső lélekmunkának. 16 évesen ébredtem erre rá először - és ezt csak onnan tudom, hogy ennek a mikéntjét leírtam, és azóta néhányszor elém került, elolvastam, magamra és a különleges kreativitásomra újra és újra rácsodálkozva.

A párhuzamosok nem ott találkoznak, ahol elvárható lenne. Az a része nem rajtam múlik. Nincs titok, nincs szupererő. Valóság van, világos van.

Az a szupererő, hogy nincs titok, emberi egyszerűség van. És minden ami létezik egyformán érvényes létezésében. Minden ugyanannak egy másik arca. Ugyanannak a tengernek egy másik hulláma. Egyetlen igaz valóság van, Isten.

Minden kapcsolódási helyzetben adni valamit. Szellemit, lelkit, spirituálisat. Ez a legmagasabb rendű nagylelkűség.

Döngettem eleget ezeket az ajtókat itt. Meg voltam róla győződve, egykori helyi értékek alapján, hogy van itt hely számomra is. Hogy ide tartozom. Hát nem. A helyi kiközösítettek, alternatívok, furcsák közé, legfeljebb. Vagyis egyáltalán nem. És ezt elfogadni eppen annyira felszabadító mint szomorú. Nem az én dolgom itt otthon lenni. Csak azt hittem, sokáig. Egykori helyi értékek alapján. Nem arról van szó, hogy rossz helyre születtem. Hanem, hogy ha itt sikerül világosodni és világítani, akkor bárhol sikerülhet. Egyetemes, örök értékek szerint, a helyi romkultúrákon túl.

Itt állok. Másként is tehetnék.

Egy másik világban szerzetes voltam. Talán szerzetespap. Első ébredésemtől kezdve nehéznek érzek mindent. Ami az anyagi világhoz tartozik. Amiben megneszelem a szamszára ismétlődő körforgásának értelmetlenségét. A mintákat. Még szerencse, hogy az archetípusoknak tudok örülni. A felismeréseknek. A tavasznak. A virágoknak. A fénynek. Meg annak, hogy az én történetem is csak arche/tipikus, így aztán nem kell annyira ráparázzak, én magam sem.

Lehet, hogy egy másik világban szerzetes leszek. Egy ideje újra egyre gyakrabban és gyakrabban látom magam abban az álomban, amit fiam születése előtt éltem. Mig másoknak egyre több, nekem egyre kevesebb van. Összes cuccaim most már beleférnek egy autó csomagtartójába. Amikor pár éve eladtuk szüleim lakását, a testvéreim kérték a jussukat, egy kisebb teherautót kellett hívnom a költözéshez - az azóta megtörtént kb. 20 költözés során egyre kevesebb és kevesebb tárgy maradt mellettem. Szerzetes énem nem hagy nyugodni. Ebben az a klassz, hogy szerzetesként is tudok majd állítani. Sőt.

Az állításokban lélektükörbe nézünk. Amíg meg nem látom a fényt önmagamban. A tökéletes fényt. A tökéletességet. Ami nem más, mint az élet tökéletessége, fénye, ragyogása. Isten dicsősége. Csak annyiban van köze hozzám, amennyire felfedezem, meglátom és meghajolok előtte. Ahogy a zenben mondják: letöröljük a port a tükörről. Tiszta tükör, lélektükör. Ennek megélése a spirituális eksztázis. Ahogy ülök a padon, a napon, a Várban. Nincs visszaút. Ha már egyszer felébredtél, nem mehetsz vissza aludni.

Szeretettel várlak egyéni állításra online és személyesen, a jövő hónapban pedig csoportos állításra, Vásárhelyen. 🙏 ✨ ❤️