Az utolsó Sütő

avagy hol van Harari bunkere

Valszeg az én sorsom is másként alakul ha huszonévesen a megfelelő Béla mellett kötelezem el magam. Mármint Markó, s nem Hamvas mellett. Nem tudatos döntés volt. Nem döntés volt, hajlam. Érzékenység.

Mely hajlam és érzékenység folytán a traumák ködéből 40 fölött kezdtem el kilátni. Ráment 10 évem, erre az intenzív ébredési és gyógyulási folyamatra. Most már így 50 évesen nagyon hálás vagyok érte. A traumákért és a belőlük való gyógyulásért is. Hozzám tartoznak. A belső, véghetetlen gazdagságom egyik alappillére.

Másik alappillére a fény. Örülök a reggeli fényeknek, a piac felé menet. Augusztusban és novemberben is. A Bőség utca visz a piacig - és valóban, minden alkalommal hatalmas gazdagságot érzek, még akkor is, ha csak két kiló décsei almát és egy kötés nyárádmenti kaprot veszek. A bevásárlóközpontban mindig azt érzem, hogy szegény vagyok. A piac emberi, a mall embertelen.

Az utcán gyakran magamra veszem az emberek tekintetét. Ahogy mélyen belém néz, vagy elkapja, vagy megfut a tekintete attól, ahogy örömmel és kíváncsian visszanézek. Vagy pillant egyet, alig érzékelhetően megremeg a szempillája, a tekintete. Magamra veszem. Pedig nagyon ritkán szól speciel nekem. Mármint az érdeklődés. Legtöbbször valaki mást latnak. Apjukat főleg. S pláne mióta öregszem. Néhányan a férfit. És van ki a mély nyugalmat, pontosabban azt a bizonyos különös, ritka, megszólítható nyugalmat a mélyben.

Egy adott ponton a negyvenes éveim elején olyan nehéznek éreztem szüleim vérvonalait, mind a csíki Bíró, mind a mezőségi Sütő ágon, hogy azt kívántam, ha már ennyire húz és nem emel, akkor inkább szakadjon meg általam, nálam. Abban az élet-csomópontban, aki én vagyok (Nexus). Egy meredek kisülés valóban meg is történt - de a vonal meglepetésemre nem megszakadt nálam, hanem megújult - és nemcsak egy fiúgyermek viszi tovább, máshol, másként, másfelé, hanem én magam is. Ő már egy egészen más erőt képvisel, és ezt nagyban annak is köszönheti, hogy mi a szülei, hogy állunk hozzá mindehhez. Például a családi lelki örökséghez.

Utolsó marosvásárhelyi Sütőként látom az iróniát abban aki gyermekként voltam, és aki az egyetlen vagyok az akkori hatalmas családból, aki komolyan vettem a Sütő-doktrínát, orrba-szájba lobogtatott ideológiát, a maradásról. Az otthon-maradásról. Igen, van egy részem, amelyik mindenkit árulónak lát, aki vásárhelyi, de nem maradt itt, hanem elment, az évtizedek során. Pechemre még soha nem tudtam innen igazán elköltözni, valami mindig hazahozott. Tán pont a gyermeki hűség a mélyben, a maradáshoz. Eddig.

A doktrínák, politikai rendszerek és ideológiák jönnek-mennek, de csak a felszínen különböznek egymástól. Ugyanaz az energia nyilvánul meg látszólag különböző formában. Közös bennük, hogy figyelmen kívül hagyják mindazt, ami a legfontosabb - és belemennek (élvezettel) a mindenkori Nagy Játszmába. Minél nagyobb annál jobb. Így szív be a hatalom érzése, élvezete, rezsimtől és ideológiától függetlenül. Elkezded magad komolyan venni. Az értékes gondolataidat. Láttam egészen közelről, egy közeli barátomon. A politikai rendszerek jönnek-mennek, de van valami a “romkultúrák közepette” amit a történet nem érint (Hamvas a zenről). Én oda tartozom. Remélem, hogy te is. Jelezd, kérlek, hogy ne érezzem teljesen egyedül magam, kapcsolódjunk. Építsünk.

Én ezzel úgy vagyok, hogy szeretem ugyan a komolyságomat de végül egyik gondolatomhoz sem ragaszkodom, még a legékesebbhez sem - a gondolatok közötti csend galaxisokkal feljebbvaló. Így aztán általában ki sem mondom, legfeljebb néha leírom egy papírfecnire, amit aztán néha bepötyögök, megszerkesztek, adok neki egy címet s eléd teszem, mint ezt is, amit most olvasol, itt és most. Nagyon szövevényes, burjánzó módon működik, dzsungelesedik a kreativitás, a tudat, a gondolatok világa. Csillámló, ezerszínű gyönyörű fraktál-buborék-szirmok eksztatikus tánca, Isten ajándéka. Csak bár volna csend és tér és pénz és íróasztal, hogy egy igazi könyvet írhassak.

Nemrég egy kliens kérdi riadtan: de hát az állítás kompatibilis a katolikus vallással? Mondom neki gyöngéden, ugyan miért ne lenne - de később belegondolok, és bevallom magamnak is, hogy igaz a félelme, nem kompatibilis: minden dogmát, butaságot és hárítást fellazít, hogy ott egy kis fény és a fény által Isten megjelenhessen. Az egyéni konzultáció meghitt terében én magam is minden alkalommal rácsodálkozom, hogy a legnagyobb bűnöző szívében is van lelkiismeret és lehetőség, tér a változásra, a nyílásra, a fejlődésre. Még a politikusokban is. Van aki attól világosodik meg, hogy leszokik a cigiről - és van aki attól, hogy rágyújt. Van akinek a meditáció az alkoholizmusa és van, aki jobban tenné, ha a sok szentség helyett istenesen be/baszna - mármint ha fejlődni, gyógyulni szeretne. Az állítások közelebb állnak Hesse üveggyöngyjátékához mint a régi, fősodor pszichoterápiához - melyek pont a lelket hagyják figyelmen kívül, irónikus módon.

Aki az ideológiáknak a rabja, annak elsősorban abban tudok segíteni, hogy a szabadság irányába elinduljon. De az igazán komoly munka ott kezdődik, amikor az ideológiák természetét meglátjuk, és az azokon túli perspektívát megtapasztaljuk. Ezt nyugodtan veheted figyelmeztetésnek is. Meg meghívásnak is. Ahogy Harari mondja, a tudatodban építsd a bunkert, ne a föld alatt. Van valami, ami túl van ezeken az örökös, ismétlődő emberi játszmákon. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem fogom elvágni a torkodat, ha helyzet lesz, a közelgő háborúban, ha neked éppen nem tetszik az, aki és ami vagyok - hanem, hogy hajlandó vagyok elmenni a végsőkig, ami a szeretetet és az emberit illeti. A “végsők” egész mást jelentenek háborúban mint békeidőben.

Teljesen tehetetlen vagyok az utcán velem szemben hömpölygő szeméttengerrel szemben. Nagyapáim és minden harcos, háborút megélt ősöm, akik bennem élnek és pontosan erről énekelnek. Most látom milyen nehéz volt nekik. Az ellenség tengerével szemben. A saját bőrömön érzem, minden egyes nap, amikor kimegyek a házból. És teljesen, egészen egyedül, ezzel az élménnyel, itt és most, Marosvásárhelyen.

Az érzéketlenek és analfabéták korát éljük: az analfabétákat lehet könnyen manipulálni, jobbra-balra tologatni, amit örömmel és készségesen megtesznek az alfabéták, a maguk gyarapodására. Nézz körbe. Kaliforniától Nyárádszeredáig ez van. Nincs menekvés, senkinek, sehol. Egy nagyon komoly lecke előtt, alatt áll a teljes emberiség. Pontosabban most már nyakig benne, és van akin már szorul a hurok. Nem az a baj, hogy a város (ország-világ) nagy része analfabéta, hanem az, hogy az alfabétának semmi érdeke ezen változtatni. És még ha valami csoda folytán akarna is, most már késő. Nincs hogy 8 milliárd ember egyszercsak s egyszerre felébredjen, itt és most. Te viszont igen.

Ahol tegnap volt a normalitás, ott van ma a pofátlanság, és ahol tegnap volt a pofátlanság ott van ma a nyílt verbális és technológiai agresszió. Ez valszeg azt is jelenti, hogy holnap ott lesz a nyílt fizikai agresszió, ahol ma a verbális, ez a jelenleg látható (vissza)fejlődési irány. Az érzéketlenség és a mikro-makro-agresszió lett az alap - lezárul egy kor, visszatérünk oda ahonnan indultunk. Bizonyos értelemben a teljes emberiség regresszióba süllyed vissza a szemünk láttára, annyira retteg a valóságtól. Ami kicsiben, az nagyban. A hárítás, mint az élet és a halál egyik fő hajtórugója, íme. Minél inkább a pofánkba mászik a valóság, annál több lehetőség születik a hárításra (ez a technológiai “fejlődés”). A hárítás legmagasabb foka pedig a (polgár)háború. A gyilkosság. A szeretet-gyűlölet tengelynek a másik végén. Nem akarok veled, a valóságoddal foglalkozni, inkább kiiktatlak. Blokkollak. Kinyírlak. 

Az okosszemüvegekkel és a VR-headsetekkel az utolsó előtti fázisba érkeztünk: a valóság másodrangúvá válik, annyi jut el belőle hozzád, amennyi a háttérből egy kicsit átszüremkedik az eléd tett, közétek fészkelődő virtuális illúzió mögött. Már az illúzió is virtuális. Ennek előszele pár éve már az utcán is tisztán látható a videócsetre szegezett és azkörülötte minden egyebet ignoráló tekinteteken vagy a kihangosított telefonálással járó üveges másfelé-elnézésen keresztül: csak annyira figyel a környezetére, hogy ne tapossa el, és egyre gyakrabban már arra sem. A sofőrök dettó. Fordultam meg életbevágó orvosi konzultáción, ahol az orvos közben végig a telefonján játszott, 100 eurómba került. Képzelheted mivel foglalkozik tabletjén egy unott, kiégett online pszichoterapeuta, miközben a hülyeségeidet hallgatja. Reméljük azzal, hogy ezt olvassa. Az ignorancia, a szó eredeti (és főleg buddhista) értelmében, vagyis a hárítás évszázezredeken át segítette az embert a túlélésben - most viszont már a vesztébe sodorja.

2020-ban szintet lépett evolúciójában a teljes emberiség. Senki sem menekülhet a valósággal való találkozás elől. Vagy nyitsz, tovább a négyes szint felé, vagy visszacsúszol a kettesre (ahol Vásárhely tart), vagy beleragadsz a hármasba (Kolozsvár). Kábé ennyi lehetőségünk van,​ mikro és makro szinten​ egyaránt.

A mindenkori két oldal (jobb-bal) akkor békül ki és meg egymással, amikor mind meglátja a másikat önmagában. Hogy egymás lebutított, fordított tükörképei vagyunk, ebben nem különbözünk. Egymás rossz lelkiismerete elevenedik meg kivetítve a másikban. És ezt csak a csend tudja gyógyítani. Az egyéni nagy reccs utáni csend. Nagy léptékben pedig ezt csak a világégés utáni csend tudja gyógyítani, és akkor is csak átmenetileg. Eddig legalábbis így volt. Így aztán a csend, mint éltető oázis, emberi normalitás-forrás, a legradikálisabb aktivizmus, amit az ember tehet itt és most, azért, hogy a mindenkori polaritás össze- és ne széthúzó erő legyen. Mindkét irányba érzékenynek kell lenni, ahogy Hamvas mondja, és ez a szellemi ember útja. Ebben az értelemben a legjobb “befektetés” a csend és a meditáció, a jövőre és a jelenre nézve, legyen az háború vagy béke. Harari bunkere.

Külső rezsimet elvileg lehet szavazással és/vagy külső forradalommal váltani. Az igazi rendszerváltás alapja azonban a belső csend. Minden a csendből nő ki. Benne a polaritás még és már egy. A csend, a meditáció nem old meg semmit, de minden (meg)oldás biztos alapja lehet. Láttam és látom, tapasztaltam és tapasztalom., szinte nap mint nap, olyan kis léptékben, amennyire kicsi az én személyes életem. A béke azonban nem monetizálható nagy léptékben - csak értelmetlen fogyasztással (lásd az elmúlt békeidőket) - de az nem vezet sehová, csak a belső háborúba (lásd korunk lelki-szellemi hanyatlását), az pedig előbb-utóbb kivetítődik, és kezdődik az egész elölről, oszt a békének annyi.

A csend és a meditáció az én ideológiám, úgy látom. :D

A mindennapjaimban alig van hozzáférésem a külső csendhez. Mármint a valósághoz. Ahhoz a valósághoz, ami a realitáson túl van. Szegény vagyok hozzá, pénzben, életkörülményekben, kapcsolatokban. Pech továbbá, hogy olyan (láthatatlan) betegségben szenvedek, amire egyetlen gyógyír van - és mitadisten, az éppen a csend. Betegség, melyen keresztül egyszerre vagyok hű anyám és apám sorsához. Mindkettő teljesen értelmezhetetlen és felfoghatatlan volt környezetük számára. Egész életükben. Ahogy az én életemben is. Nem véletlenül foglalkoztat, amióta tudom magam, annak minden külső-belső formája, a meditációtól a zajszemétig.

Bármelyik városban, bármelyik országban keresem fel a hely csendszigetét, pl. a parkban, szinte biztos, hogy megjelenik valaki, aki beleszarik abba a bizonyos csendbe, és rögtön előbukkan a kihangosított hívás. És már az öregek sem tudnak nyugton ülni. Szorongásukat és magányukat ők is úgy leplezik, rejtegetik és enyhítik mint a fiatalok: a telefonnal. Iskolázottság foka ezen semmit sem változtat. Ebben az értelemben mindannyian attól félünk a leginkább, ami minden gyógyulásnak és pozitív változásnak az alapja, eszköze és célja. A csend. A mindent magába foglaló, megbékélt csend. 

A csendért harcolni vagy azt gyöngéden éltetni gyakran kb. olyan, hogy egyedül állok szemben 8 milliárd emberrel, akik mind kihangositott telefonon beszélnek valakivel, vagy titktokoznak, és a hangzavar egyre nagyobb és nagyobb, a nagy zaj miatt a telefonokat is egyre fennebb és fennebb kell tekerni, egyre hangosabban kell a zajt is és a telefont is és egymást is túlharsogni, kiabálni, és én ott állok egy szál csendben, és csak nézem az őrületet, hogy milyen gyorsan terjed. Mit tehetek? Felteszem vagy bedugom a fülest, zajszűrés +és/vagy zene, s ballagok bele a zajtenger kellős közepébe. Jó esetben átúszok rajta, de egyébként én ehhez már öreg vagyok. És egyedül csak ennyit tudok tenni. A csendért. Meditációs foglalkozásokon, állításokon, a youtube-videókban és a zenéimben, írásaimban - és persze a mindennapjaimban. Amit tudok megteszek. Tudván közben, hogy ez egy csepp az óceánban, olyan pici, hogy nem is létezik. Max az Isten látja. És mégis megteszem, mert másként nem tehetek. Ez a bodhiszattva-lét. Csak azt érdemes megtenni ami lehetetlen. (Hamvas) Még egy sztori, ideológia, amit komolyan vettem. Mert másként nem tehettem. Nem döntés volt, hajlam. Érzékenység.

Honnan tudom, hogy mi az egyetlen és fő dolgom a hátralévő életemben? Onnan, hogy amint kiesek az itt es mostból, nyomban csak azt látom, hogy teljes reménytelenség van, és más semmi. Nálam a legdrágább kincs: a lélekzet meditáció: a megbékélt, jelen és áradó lélek útja. Akit teljesen kitölt a folyamatos teremtés áradásának folyamatos szemlélése. Egyetlen dolgom a világon: a lélekzet. Azzá váltam, akit kerestem. Szívből lélekzem. Szívből induló gyógyító csend-körök. Nézd, hogy áramlik. A zajban egyetlen dolog biztos: a csend, amiből a zaj kinő, és ahová az mindig visszatér. Ahogy az élet alapja is a halál: onnan érkezünk, és oda térünk mindig vissza (Hellinger).

A háború előtt és után is, béke van. A gondolat előtt és után is, csend van.

Nem, valszeg már nem lesz szép jövőnk. Sem neked, sem a gyerekeidnek, sem az unokáidnak. A hamis reményteli jövőképek mind csak azt szolgálják, hogy ne lásd a valóságot az orrod előtt, itt és most. A magyar és román, orosz és amcsi diktatúra felvirágzása íme, még ha töredezetten is, de megállíthatatlan. Feltartóztatható és halasztható, de nem úgy tűnik, hogy megállítható. Hiszen már itt van az alapja, amire épül, a kezedben, a zsebedben. És nem tudsz már meglenni nélküle. Késő már minden kétségbeesés. Adaptáció van. Lesz. De ne feledd, a szuper-makró- és hiper-mikro-folyamatok célja ugyanaz, az idők kezdete óta: a felébredés. Mindig. Még a halál is. Isten játéka, nagylelkűsége.

Nincs kétségem mindarról, ami a materializmuson, az anyagon túl van. Ebben a földi világban nehéz nekem az élet - de mindazt, ami azon túl van, bármikor örömmel üdvözlöm és látom. A csendben, a lélekben mindig otthon voltam.

Nem a zajjal van bajom, hanem a zajszennyezéssel, aminek alig van köze a zajhoz magához, érdekes módon. Mint ahogy a műanyagnak sincs köze a műanyaggal való környezetszennyezéshez. Rengeteg személyes és társadalmi “üzenet” van az utcán: de olyan nagy a zaj, hogy nincs hová megérkezzen. Mint a klasszikus zen példázat a túlcsorduló pohárral. Úgy siklunk el a mindennapjainkat kitöltő, keresztül-kasul átszövő traumák mellett, ahogy a rágógumit köpjük ki vagy a csikket dobjuk el az utcán. Azok mellett is, amiket mi okozunk másoknak, és azok mellett is, amit mások nekünk.

Amit igazán sajnálok, és ez mostanában gyakran felbukkan bennem, amikor időseket látok megalázó mindennapi helyzetekben, hogy nem tudtam igazán ott lenni a szüleim mellett, nehéz percben, felnőttként. Hogy a traumák megakadalyoztak, hogy időben felnőjek. Ott voltam ugyan, amennyire tudtam, és még azon túl is, pl. mindkét szülőm halálánál - de nem annyira, amennyire és ahogy ma tudnék. Szeretnék. Most már látom, hogy milyen nehéz volt nekik. Sajnálom, mondom is ki magamban időnként nekik.

És amit utáltam régebben kívülállóként a családállításban, ma teljes szívből szeretem, magamhoz engedtem. Mindennapjaim szerves részévé vált. A szülőkkel, családdal, felmenőkkel, ősökkel való (belső) kapcsolódás. Jelen szenvedésemben felsejlik a felmenőm szenvedése, azt így átérzem, megértem, és ez egy élő, dimenziókon átívelő kapcsolódás. Örömteli kapcsolódás - mert az egyedül maradtságban, az utolsóságomban megtanultam minden kapcsolódásnak örülni. A legeslegkisebbnek is.

Ehhez persze kellett az is, hogy őket mind egytől-egyig elveszítsem. Hogy nemcsak kamaszkent álljak a múltban teljesen egyedül szemben a világgal, hanem felnőttként is, a jelenben. Vagyis a realitásban, kívülállóként, mellőzöttként. Így alakult, hogy származási családom egyetlen, utolsó tagjaként állok és élek szülővárosomban, itt és most. Az utolsó Sütő. A láthatatlan Vásárhelyi Nagy Fal árnyékában, ami nemhogy bomlott volna az elmúlt 30 évben, hanem erősödött, a helyi érdeknek megfelelően. Szerencsére gyakran beugrik, hogy több millió ember él bennem (felmenők, ősök). Bizonyos esetekben az ő kifejeződésük is vagyok, és közülük sokan álltak egyedül, teljesen egyedül: hozzájuk tartozom, velük együtt vagyok teljesen egyedül és összefűzve, az élet örök pillanatában, itt és most. Mindig itt és most, más nem létezik. Ilyen a transzgenerációs gyógyulás és az időutazás igazi természete.

Már nem akarok túlélni. Az életösztönök úgy-ahogy működnek bennem, de már nem akarok túlélni. Az élet akar élni általam, és az tovább él majd akkor is, miután én meghalok. Sőt, “az én életem” is kicsit tovább él, fodrozódik, a fiam élete által. De hogy unokáimmal egy napon együtt süssünk házi kenyeret, na mondjuk ez azért mégiscsak motivál a túlélésre. A szép életre. Háború előtt, közben, után.

Fotó: Tóth Orsi www.facebook.com/angiesangiesangies